Íme a folytatás, Kovács Flóra - Változások Szék község életében címet viselő füzetjéből

Példák hagyományőrzésre és innovációra (részlet)


Viselet

     A széki népviseletet a XVIII. századig kialakult városi divatok jegyeit őrizte meg. Városi múltjából adódó nyitottsága a XIX. század végéig következő a népviseletében. Az újításokat ekkor még évtizedekkel korábban adaptálta a környező mezőségi falvakhoz képest: "a gyári anyagok alkalmazása, a kék posztó térhódítása stb". A XX. században azonban egyre zárkózottabb lett az új hatásokkal szemben, "így sikerült jelentős változás nélkül konzerválni népviseletét, ami jelenleg alig különbözik a száz éve leírt ünnepi viselettől". Rendkívüli, ahogy ez a falu külsőségeiben is ragaszkodott és megőrizte hagyományait.
     A második világháború alatt széki leány, akinek új városi alsó ruhát ajándékoztak, mondta: "Jaj, nem kell nekem! Én fel nem veszem a világért sem! Én széki leány vagyok!" A viselet kényelmetlensége és gazdasági nehézsége ellenére is ragaszkodtak hozzá.
     A hirtelen kivetkőzést előkészítő hosszú folyamat elkezdődött már a hetvenes években. Először a fiúgyerekeket kezdték városi ruhákba öltöztetni. A nyolcvanas években már az iskolába "egy (fiú) gyerek azért járt székibe, mert nagyon szegény családból volt, nem volt pénzük, hogy farmert vegyenek, vagy más ruhát." A felnőtt férfiak (negyven éves korig) fokozatosan cserélődött ki, legtartósabb viseletdarabnak a szimbolikus jelentéssel rendelkező kalap bizonyult. A nők, mint általában a hagyományt., a népviseletet is tovább megtartották. A fiatal nők körében a kivetkőzést, vagy ahogy ők mondják, a kiöltözés 1991-94 között zajlott le teljes mértékben. A tíz-tizenöt éve férjhez ment asszonyok öltözete ha városiasodott is, még sokan megőrizték a fejkendő viselését. A negyven-ötven év fölötti asszonyok számára még ma is elképzelhetetlen, hogy ne bő szoknyában, hanem nadrágban járjanak.
     A népviseletet a környező települések lakosaitól való megkülönböztető szerepe miatt tartották meg. Ez egyrészt az elrománosodott környezettől való különállást jelentette, másrészt a kolozsvári cselédpiacon a székiek rendkívüli munkabírásának ez volt a cégére a nyolcvanas évekig. Nagy teljesítményükre és hagyományaikra büszkék voltak. A viselet életben tartásához hozzájárult a falubéli értelmiség irányító szerepe is. Széken a '90-es évek elejéig szolgálatban lévő református tiszteletes megkövetelte a templomban a széki viselet használatát a fiataloktól is. Azok a gyerekek akik már nem jártak székiben, a templomba kénytelenek voltak felvenni.
     A kivetkőzésben a városon tanuló fiatalokkal szemben a közösség elnézőbben viselkedett, mint a Széken maradó deviánsan viselkedő rocker fiatalokkal. Széken gyűjtőnevük eddások volt. A rockerek viseletében a közösség számára a legelfogadhatatlanabb a fiúk esetében a hosszú haj volt. A lányoknál jó tíz évvel később a haj levágására reagált hasonlóan a közvélemény (napjainkban már nem reagálnak a hosszú v rövid hajra - a blogger).
     Érdekes jelenség, hogy a népviseletet megpróbálták összeegyeztetni a városi divattal. '93-ban olyan kötény nélküli fekete alapon virágos hímzett szoknyában jártak a lányok templomba, mint azelőtt húsz éven át csak a magyarországi eladásra varrtak házilag. Nem sikerült ezt at "átmeneti" ruhadarabot beilleszteni a falu viselet repertoárjába, tiszavirág módjára egy nyár után nyomtalanul eltűnt.
     A fiatalok egy része szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy ünnepnapokon és a nagy családi eseményeken viseletben jelenjenek meg, a nagyobb része már nem foglalkozik a gondolattal.

A következő bejegyzést Sacinak ajánlom, mint az engem ért kulturális sokk első részét. :)

Minap kezembe akadt Kovács Flóra - Változások Szék község életében címet viselő kis füzetje. Már ritkaságnak számít ez a kis könyv, mivel 500 példányszámban jelent meg, az is több, mint 10 éve volt már. Elég részletesen taglal mindent, ami Székkel kapcsolatos, gondoltam kiragadok néhány érdekesebb részletet,  és leírom a Blogban őket.

Szék történetének áttekintése (részlet)

Szék Romániában, egykor Szolnok-Doboka, ma Kolozs megyében Szamosújvártól 12 km-re fekvő nagyközség. Utolsó Árpád-házi királyunk egyik oklevelében 1291-ben említik először, már szabad királyi városként. A középkorban városi jogokkal volt felruházva, kiváltságait sóbányászata révén nyerte el. A város jelentőségéről a középkorban több okleveles említés tanúskodik: Bonchidával való 1366-os határperében maga a király, Nagy Lajos döntött (azóta hívják nem hivatalosan Bonchidai tetőnek a két falut elválasztó dombokat, ahol néhány fényképet is csináltam – a blogger.) ; Mátyás 1471-es oklevele – Kolozsvár, Buda és Esztergom mellett említve – megerősítette kiváltságaiban Széket. 1717. augusztus 24-én tatárok támadták meg a falut, a templomot kirabolták, a lakosságának csaknem felét lemészárolták, és sokakat elhurcoltak. Már korábban, 1572-ben is hasonló tatárbetörés érte a helységet, ami után a helyi lakosság megfogadta, hogy erről az augusztusi napról minden évben böjttel és háromszori istentisztelettel emlékeznek meg. A gyásznap azóta Szék szimbólumává nőtte ki magát.

Szék város újkori hanyatlását a helyi sóbányászat jelentőségének csökkenése, majd megszűnése okozta. Öt sóaknája 1812-ig volt üzemben, ekkora használati eszközeikkel együtt bedöngölték. 1884-ben nagyközséggé minősítik vissza. Az 1980-as évekig Mezőség egyik legnépesebb magyar települése.

Szék három városrészből, úgynevezett szegekből áll: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A múlt század végét rekonstruáló leírások szerint a gazdálkodási megszervezésben volt jelentős szerepe a szegeknek (szegenként legeltettek, tartottak birkát, osztottak földeket).

            A környező mezőségi dombok, a rossz földrajzi adottságok elzárják Széket, s nem tud gazdaságilag a régió vérkeringésébe bekapcsolódni. A monarchia más tájaihoz viszonyítva későn építették meg itt a vasutat, de ez is elkerülte Bonchida felé Széket, s a XIX. Század második felében a főutat is más irányba vezetik.

            Az első világháborúban sok széki is életét vesztette. A háborús évek drágaságot, nyomort és éhinséget hoztak. 1920-ban Erdélyt Romániához csatolták, a közigazgatás nyelve román lett, de a főbíró még egy ideig magyar volt. 1937. augusztus 24-én, Bertalan napon (a már említett gyásznap – a blogger) közel 4000 széki magyar várta ünnepi ruhában az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnökségét, bízva abban, hogy a vidékfejlesztési program Széket is eléri (Széken tett látogatásomnál kiderült, hogy ez azóta se m sikerült – a blogger.).

            A II. bécsi döntés (1940. aug. 30.) visszacsatolta Magyarországhoz Észak-Erdélyt, így Széket is. 1940-ben történt Szék néprajzi „felfedezése” is: Kodály Zoltán a széki varrottas párnák motívumkincsétől elbűvölve tanácsolta Lajtha Lászlónak (a XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – a blogger), hogy Széken gyűjtsön népzenét, hiszen ahol ilyen gazdag a népművészet, ott valószínűleg a zenei hagyomány is jelentős.

            Sokan a megélhetés könnyebb útját választották, és beköltöztek a közeli városokba, Szamosújvárra, Kolozsvárra. A nagyarányú elvándorlás következtében az utóbbi negyven évben csaknem felére csökken a falu létszáma.

            A magyarországi táncházmozgalom tette messze földön híressé a falut, Martin György (a magyar és egyetemes folklorisztikai kutatás kiemelkedő egyénisége – a blogger) szavaival élve a ’70-es évektől a táncházasoknak szinte „zarándokhelyévé” vált a község. A Ceausescu-diktatúra alatt az idelátogató magyarországiak jelentették az egyetlen kapcsolódási szálat nyugat felé. A nagy érdeklődés hatására fellendült a háziipar, nevezetesen a szövés és a varrás. A falu női lakosságának kiegészítő keresetévé vált, hogy a földmunkák szüneteiben varrással töltsék az időt. Az elkészített darabokat két évente hozták át eladni (törvény szabályozta a külföldre látogatások sűrűségét), a kereseten pedig az otthoni hiányt pótló termékeket vásárolták.

            Az 1989-es forradalom megnyitotta a határokat. A középkorú és fiatalabb férfiak körében elterjedt a magyarországi illegális munka. Új lendületet vett a kereskedelem, Magyarország minden városába jöttek az asszonyok árulni. 1995-től szigorúbb lett Magyarországon  a rendőri felügyelet, azóta az asszonyok életében kisebb részt tesz ki a piacozás, és előtérbe került viszont az illegálisan végzett bejárónői munka. A férfiak még mindig tömegesen járnak át, de most már egyre többen váltanak vízumot és munkavállalói engedéllyel dolgoznak (Szék és Budapest között közvetlen buszjárat van – a blogger).

Számomra kiderült, hogy ezek az emberek bőven kaptak hideget-meleget az évek során. Ezek után egyáltalán nem csodálom, hogy a megélhetés szinte minden formáját kipróbálták. A leírásból is kiderül, hogy nagyon dolgos emberekről van szó, még ha munkanélküli is az illető, akkor sem otthon várja a segélyt, hanem kint kapirgál a földeken. Minden tiszteletem az övék! Az illegális munkavégzéssel ugyan nem értek egyet, de még mindig sokkal jobb, mintha lopásra kényszerülnének

Ahogy időm engedi, úgy fogom folyamatosan feldolgozni, és begépelni a füzetben olvasottakat.