Minap kezembe akadt Kovács Flóra - Változások Szék község életében címet viselő kis füzetje. Már ritkaságnak számít ez a kis könyv, mivel 500 példányszámban jelent meg, az is több, mint 10 éve volt már. Elég részletesen taglal mindent, ami Székkel kapcsolatos, gondoltam kiragadok néhány érdekesebb részletet, és leírom a Blogban őket.
Szék történetének áttekintése (részlet)
Szék Romániában, egykor Szolnok-Doboka, ma Kolozs megyében Szamosújvártól 12 km-re fekvő nagyközség. Utolsó Árpád-házi királyunk egyik oklevelében 1291-ben említik először, már szabad királyi városként. A középkorban városi jogokkal volt felruházva, kiváltságait sóbányászata révén nyerte el. A város jelentőségéről a középkorban több okleveles említés tanúskodik: Bonchidával való 1366-os határperében maga a király, Nagy Lajos döntött (azóta hívják nem hivatalosan Bonchidai tetőnek a két falut elválasztó dombokat, ahol néhány fényképet is csináltam – a blogger.) ; Mátyás 1471-es oklevele – Kolozsvár, Buda és Esztergom mellett említve – megerősítette kiváltságaiban Széket. 1717. augusztus 24-én tatárok támadták meg a falut, a templomot kirabolták, a lakosságának csaknem felét lemészárolták, és sokakat elhurcoltak. Már korábban, 1572-ben is hasonló tatárbetörés érte a helységet, ami után a helyi lakosság megfogadta, hogy erről az augusztusi napról minden évben böjttel és háromszori istentisztelettel emlékeznek meg. A gyásznap azóta Szék szimbólumává nőtte ki magát.
Szék város újkori hanyatlását a helyi sóbányászat jelentőségének csökkenése, majd megszűnése okozta. Öt sóaknája 1812-ig volt üzemben, ekkora használati eszközeikkel együtt bedöngölték. 1884-ben nagyközséggé minősítik vissza. Az 1980-as évekig Mezőség egyik legnépesebb magyar települése.
Szék három városrészből, úgynevezett szegekből áll: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A múlt század végét rekonstruáló leírások szerint a gazdálkodási megszervezésben volt jelentős szerepe a szegeknek (szegenként legeltettek, tartottak birkát, osztottak földeket).
A környező mezőségi dombok, a rossz földrajzi adottságok elzárják Széket, s nem tud gazdaságilag a régió vérkeringésébe bekapcsolódni. A monarchia más tájaihoz viszonyítva későn építették meg itt a vasutat, de ez is elkerülte Bonchida felé Széket, s a XIX. Század második felében a főutat is más irányba vezetik.
Az első világháborúban sok széki is életét vesztette. A háborús évek drágaságot, nyomort és éhinséget hoztak. 1920-ban Erdélyt Romániához csatolták, a közigazgatás nyelve román lett, de a főbíró még egy ideig magyar volt. 1937. augusztus 24-én, Bertalan napon (a már említett gyásznap – a blogger) közel 4000 széki magyar várta ünnepi ruhában az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnökségét, bízva abban, hogy a vidékfejlesztési program Széket is eléri (Széken tett látogatásomnál kiderült, hogy ez azóta se m sikerült – a blogger.).
A II. bécsi döntés (1940. aug. 30.) visszacsatolta Magyarországhoz Észak-Erdélyt, így Széket is. 1940-ben történt Szék néprajzi „felfedezése” is: Kodály Zoltán a széki varrottas párnák motívumkincsétől elbűvölve tanácsolta Lajtha Lászlónak (a XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – a blogger), hogy Széken gyűjtsön népzenét, hiszen ahol ilyen gazdag a népművészet, ott valószínűleg a zenei hagyomány is jelentős.
Sokan a megélhetés könnyebb útját választották, és beköltöztek a közeli városokba, Szamosújvárra, Kolozsvárra. A nagyarányú elvándorlás következtében az utóbbi negyven évben csaknem felére csökken a falu létszáma.
A magyarországi táncházmozgalom tette messze földön híressé a falut, Martin György (a magyar és egyetemes folklorisztikai kutatás kiemelkedő egyénisége – a blogger) szavaival élve a ’70-es évektől a táncházasoknak szinte „zarándokhelyévé” vált a község. A Ceausescu-diktatúra alatt az idelátogató magyarországiak jelentették az egyetlen kapcsolódási szálat nyugat felé. A nagy érdeklődés hatására fellendült a háziipar, nevezetesen a szövés és a varrás. A falu női lakosságának kiegészítő keresetévé vált, hogy a földmunkák szüneteiben varrással töltsék az időt. Az elkészített darabokat két évente hozták át eladni (törvény szabályozta a külföldre látogatások sűrűségét), a kereseten pedig az otthoni hiányt pótló termékeket vásárolták.
Az 1989-es forradalom megnyitotta a határokat. A középkorú és fiatalabb férfiak körében elterjedt a magyarországi illegális munka. Új lendületet vett a kereskedelem, Magyarország minden városába jöttek az asszonyok árulni. 1995-től szigorúbb lett Magyarországon a rendőri felügyelet, azóta az asszonyok életében kisebb részt tesz ki a piacozás, és előtérbe került viszont az illegálisan végzett bejárónői munka. A férfiak még mindig tömegesen járnak át, de most már egyre többen váltanak vízumot és munkavállalói engedéllyel dolgoznak (Szék és Budapest között közvetlen buszjárat van – a blogger).
Számomra kiderült, hogy ezek az emberek bőven kaptak hideget-meleget az évek során. Ezek után egyáltalán nem csodálom, hogy a megélhetés szinte minden formáját kipróbálták. A leírásból is kiderül, hogy nagyon dolgos emberekről van szó, még ha munkanélküli is az illető, akkor sem otthon várja a segélyt, hanem kint kapirgál a földeken. Minden tiszteletem az övék! Az illegális munkavégzéssel ugyan nem értek egyet, de még mindig sokkal jobb, mintha lopásra kényszerülnének
Ahogy időm engedi, úgy fogom folyamatosan feldolgozni, és begépelni a füzetben olvasottakat.
Igazán megtisztelő, hogy nekem ajánlottad ezt a bejegyzést! :) Tényleg nagyon érdekes a történetisége ennek a falunak, nem csoda ha ennyire büszkék a kultúrájukra azok után, hogy milyen sok hányattatás érte őket. Nekem is szimpatikus ez a tétlenséget nem tűrő mentalitás, a mai városi embereknek is lenne mit tanulni tőlük. :)
VálaszTörlés