Bocz Ernő emlékére

   Nehéz szavakat találni, egyszerre vagyok lesújtva és kissé elkeseredve. Gyerekkoromban sokat voltam Verőcén a nagyszüleim telkén, ahol a szomszédban volt telke Ernő bácsinak. Nem voltam a házhoz láncolva, gyakran átmentem őt is meglátogatni, illetve ő is gyakran átjött, mivel rokoni szálak is fűztek minket egymáshoz. Nagyon dolgos ember volt, a munkájának szentelte az életét, nem kevés eredményt elérve, emellett a családra is jutott ideje. Annyit tudtam a foglalkozásáról, hogy agrár professzor, és a Debreceni Egyetemen tanít. Soha nem dicsekedett azzal, hogy ő miket ért el, viszont már gyerekként is arra tanított, hogy ha valamit csinálsz, akkor azt úgy tedd, hogy te legyél benne a legjobb. Ugyan engem nem érdekel az agrártudomány, de amikor 5-6 éves koromban átmentem hozzá beszélgetni a telken, akkor úgy tudott mesélni a munkájáról, hogy még engem is le tudott kötni. Kapcsolatunkat az jellemezte, hogy legtöbbször családi összejöveteleken találkoztunk, akkor elkezdett mesélni, és mindenki figyelmét magára tudta vonni érdekes történeteivel.

   Utóbbi években nem nagyon találkoztunk, nincs mit tagadni, sokat betegeskedett. Ilyen idős korban az lenne a szokatlan, ha semmi baja nem lenne. Október 21-én felröppent a hír családon belül, hogy Ernő bácsi kórházban van, és nincs túl jó bőrben. A részeltekkel nem akarok senkit sem traktálni, illetve itt jön elő, hogy családon kívül másnak nem sok köze van a dologhoz. Az orvostudomány itt már tehetetlen volt, az eltávozás pillanatát csak húzni lehetett volna. 2010. október 27-én reggel már nem ébredt fel. A legszomorúbb az egészben, hogy a napokban töltötte volna be a 90. születésnapját, ennek tiszteletére rendeztek volna Debrecenben egy ünnepi tudományos ülést, ami jelek szerint gyász megemlékezés lesz.
  
    Hogy kerül ő a blogba? Jogos kérdés lehet... Erdélyi származású, Köpecz községben született, 1920. november 8-án. Iskolai tanulmányait is nagyrészt Erdélyben végezte, Nagyenyeden, illetve Kolozsvárott. Gyakran hangoztatta családon belül a fiataloknak, hogy székely származású, és soha nem vágyott nagy babérokra. Mindenesetre utána néztem miket ért el, remélem senkit nem fogok untatni a felsorolással, de mindenképp érdemes végigolvasni, hogy milyen embert vesztettünk el:

Kandidátusi fokozat 1957
MTA doktori 1968
Díszdoktori (Keszthely) 1987
Munkaérdemrend ezüst fokozata 1975
Kiváló Feltaláló 1977
Kiváló Termelőszövetkezeti munkáért 1980
Újhelyi Imre Emlékérem 1983
Cserháti Sándor emlékérem 1985
Pro Universitate-díj 1988
Magyar Köztársaság Csillagrendje 1990
Eötvös József koszorú “Laureatus Academiae” 1993
Nívódíj 1993
International soil Tillage Research Organization Hungarian Branch of ISTRO 1994
Díszdoktori (Debrecen) 1995
Arany János nagydíj 2000
Díszdoktori (Kijev) 2000
“Arany medál” Nyitra 2000
“Pro Scientiis Agriculturae” 2001
Kitüntetı oklevél Ukrajna Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma részéről 2001
Díszdoktori (Gödöllő) 2002
A Debreceni Agrár-felsőoktatásért Emlékérem 2003
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje 2004
A Debreceni Egyetemért Emlékérem 2005
ZLATU MEDAILU Nitra 2005
Surányi János Emlékérem 2005
Emléklap DE Agrártudományi Centrum 2005
Emléklap DE AMTC MTK 2005
Emléklap DE AMTC AVK 2005
Emléklap Magyar Talajművelők Társasága 2005
Oklevél a Magyar Növénytermesztők Egy. 2005

Ezeket végigolvasván ki merem jelenteni, hogy egy ilyen ember nem lesz többet. A tanulság, hogy mindent el lehet érni, csak akarni kell! Mindenképp tervezem, hogy elzarándokolok Köpeczre, megnézni, hogy honnan indult el ez a csodálatos ember. Sajnálom, hogy eltávozott, de valahol érzem, hogy jobb lesz neki ott ahol most van. A hamvait a Farkasréti temetőben, illetve Köpeczen fogják visszaadni az anyatermészetnek.

Ég veled Ernő bácsi!

Íme a folytatás, Kovács Flóra - Változások Szék község életében címet viselő füzetjéből

Példák hagyományőrzésre és innovációra (részlet)


Viselet

     A széki népviseletet a XVIII. századig kialakult városi divatok jegyeit őrizte meg. Városi múltjából adódó nyitottsága a XIX. század végéig következő a népviseletében. Az újításokat ekkor még évtizedekkel korábban adaptálta a környező mezőségi falvakhoz képest: "a gyári anyagok alkalmazása, a kék posztó térhódítása stb". A XX. században azonban egyre zárkózottabb lett az új hatásokkal szemben, "így sikerült jelentős változás nélkül konzerválni népviseletét, ami jelenleg alig különbözik a száz éve leírt ünnepi viselettől". Rendkívüli, ahogy ez a falu külsőségeiben is ragaszkodott és megőrizte hagyományait.
     A második világháború alatt széki leány, akinek új városi alsó ruhát ajándékoztak, mondta: "Jaj, nem kell nekem! Én fel nem veszem a világért sem! Én széki leány vagyok!" A viselet kényelmetlensége és gazdasági nehézsége ellenére is ragaszkodtak hozzá.
     A hirtelen kivetkőzést előkészítő hosszú folyamat elkezdődött már a hetvenes években. Először a fiúgyerekeket kezdték városi ruhákba öltöztetni. A nyolcvanas években már az iskolába "egy (fiú) gyerek azért járt székibe, mert nagyon szegény családból volt, nem volt pénzük, hogy farmert vegyenek, vagy más ruhát." A felnőtt férfiak (negyven éves korig) fokozatosan cserélődött ki, legtartósabb viseletdarabnak a szimbolikus jelentéssel rendelkező kalap bizonyult. A nők, mint általában a hagyományt., a népviseletet is tovább megtartották. A fiatal nők körében a kivetkőzést, vagy ahogy ők mondják, a kiöltözés 1991-94 között zajlott le teljes mértékben. A tíz-tizenöt éve férjhez ment asszonyok öltözete ha városiasodott is, még sokan megőrizték a fejkendő viselését. A negyven-ötven év fölötti asszonyok számára még ma is elképzelhetetlen, hogy ne bő szoknyában, hanem nadrágban járjanak.
     A népviseletet a környező települések lakosaitól való megkülönböztető szerepe miatt tartották meg. Ez egyrészt az elrománosodott környezettől való különállást jelentette, másrészt a kolozsvári cselédpiacon a székiek rendkívüli munkabírásának ez volt a cégére a nyolcvanas évekig. Nagy teljesítményükre és hagyományaikra büszkék voltak. A viselet életben tartásához hozzájárult a falubéli értelmiség irányító szerepe is. Széken a '90-es évek elejéig szolgálatban lévő református tiszteletes megkövetelte a templomban a széki viselet használatát a fiataloktól is. Azok a gyerekek akik már nem jártak székiben, a templomba kénytelenek voltak felvenni.
     A kivetkőzésben a városon tanuló fiatalokkal szemben a közösség elnézőbben viselkedett, mint a Széken maradó deviánsan viselkedő rocker fiatalokkal. Széken gyűjtőnevük eddások volt. A rockerek viseletében a közösség számára a legelfogadhatatlanabb a fiúk esetében a hosszú haj volt. A lányoknál jó tíz évvel később a haj levágására reagált hasonlóan a közvélemény (napjainkban már nem reagálnak a hosszú v rövid hajra - a blogger).
     Érdekes jelenség, hogy a népviseletet megpróbálták összeegyeztetni a városi divattal. '93-ban olyan kötény nélküli fekete alapon virágos hímzett szoknyában jártak a lányok templomba, mint azelőtt húsz éven át csak a magyarországi eladásra varrtak házilag. Nem sikerült ezt at "átmeneti" ruhadarabot beilleszteni a falu viselet repertoárjába, tiszavirág módjára egy nyár után nyomtalanul eltűnt.
     A fiatalok egy része szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy ünnepnapokon és a nagy családi eseményeken viseletben jelenjenek meg, a nagyobb része már nem foglalkozik a gondolattal.

A következő bejegyzést Sacinak ajánlom, mint az engem ért kulturális sokk első részét. :)

Minap kezembe akadt Kovács Flóra - Változások Szék község életében címet viselő kis füzetje. Már ritkaságnak számít ez a kis könyv, mivel 500 példányszámban jelent meg, az is több, mint 10 éve volt már. Elég részletesen taglal mindent, ami Székkel kapcsolatos, gondoltam kiragadok néhány érdekesebb részletet,  és leírom a Blogban őket.

Szék történetének áttekintése (részlet)

Szék Romániában, egykor Szolnok-Doboka, ma Kolozs megyében Szamosújvártól 12 km-re fekvő nagyközség. Utolsó Árpád-házi királyunk egyik oklevelében 1291-ben említik először, már szabad királyi városként. A középkorban városi jogokkal volt felruházva, kiváltságait sóbányászata révén nyerte el. A város jelentőségéről a középkorban több okleveles említés tanúskodik: Bonchidával való 1366-os határperében maga a király, Nagy Lajos döntött (azóta hívják nem hivatalosan Bonchidai tetőnek a két falut elválasztó dombokat, ahol néhány fényképet is csináltam – a blogger.) ; Mátyás 1471-es oklevele – Kolozsvár, Buda és Esztergom mellett említve – megerősítette kiváltságaiban Széket. 1717. augusztus 24-én tatárok támadták meg a falut, a templomot kirabolták, a lakosságának csaknem felét lemészárolták, és sokakat elhurcoltak. Már korábban, 1572-ben is hasonló tatárbetörés érte a helységet, ami után a helyi lakosság megfogadta, hogy erről az augusztusi napról minden évben böjttel és háromszori istentisztelettel emlékeznek meg. A gyásznap azóta Szék szimbólumává nőtte ki magát.

Szék város újkori hanyatlását a helyi sóbányászat jelentőségének csökkenése, majd megszűnése okozta. Öt sóaknája 1812-ig volt üzemben, ekkora használati eszközeikkel együtt bedöngölték. 1884-ben nagyközséggé minősítik vissza. Az 1980-as évekig Mezőség egyik legnépesebb magyar települése.

Szék három városrészből, úgynevezett szegekből áll: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A múlt század végét rekonstruáló leírások szerint a gazdálkodási megszervezésben volt jelentős szerepe a szegeknek (szegenként legeltettek, tartottak birkát, osztottak földeket).

            A környező mezőségi dombok, a rossz földrajzi adottságok elzárják Széket, s nem tud gazdaságilag a régió vérkeringésébe bekapcsolódni. A monarchia más tájaihoz viszonyítva későn építették meg itt a vasutat, de ez is elkerülte Bonchida felé Széket, s a XIX. Század második felében a főutat is más irányba vezetik.

            Az első világháborúban sok széki is életét vesztette. A háborús évek drágaságot, nyomort és éhinséget hoztak. 1920-ban Erdélyt Romániához csatolták, a közigazgatás nyelve román lett, de a főbíró még egy ideig magyar volt. 1937. augusztus 24-én, Bertalan napon (a már említett gyásznap – a blogger) közel 4000 széki magyar várta ünnepi ruhában az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnökségét, bízva abban, hogy a vidékfejlesztési program Széket is eléri (Széken tett látogatásomnál kiderült, hogy ez azóta se m sikerült – a blogger.).

            A II. bécsi döntés (1940. aug. 30.) visszacsatolta Magyarországhoz Észak-Erdélyt, így Széket is. 1940-ben történt Szék néprajzi „felfedezése” is: Kodály Zoltán a széki varrottas párnák motívumkincsétől elbűvölve tanácsolta Lajtha Lászlónak (a XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – a blogger), hogy Széken gyűjtsön népzenét, hiszen ahol ilyen gazdag a népművészet, ott valószínűleg a zenei hagyomány is jelentős.

            Sokan a megélhetés könnyebb útját választották, és beköltöztek a közeli városokba, Szamosújvárra, Kolozsvárra. A nagyarányú elvándorlás következtében az utóbbi negyven évben csaknem felére csökken a falu létszáma.

            A magyarországi táncházmozgalom tette messze földön híressé a falut, Martin György (a magyar és egyetemes folklorisztikai kutatás kiemelkedő egyénisége – a blogger) szavaival élve a ’70-es évektől a táncházasoknak szinte „zarándokhelyévé” vált a község. A Ceausescu-diktatúra alatt az idelátogató magyarországiak jelentették az egyetlen kapcsolódási szálat nyugat felé. A nagy érdeklődés hatására fellendült a háziipar, nevezetesen a szövés és a varrás. A falu női lakosságának kiegészítő keresetévé vált, hogy a földmunkák szüneteiben varrással töltsék az időt. Az elkészített darabokat két évente hozták át eladni (törvény szabályozta a külföldre látogatások sűrűségét), a kereseten pedig az otthoni hiányt pótló termékeket vásárolták.

            Az 1989-es forradalom megnyitotta a határokat. A középkorú és fiatalabb férfiak körében elterjedt a magyarországi illegális munka. Új lendületet vett a kereskedelem, Magyarország minden városába jöttek az asszonyok árulni. 1995-től szigorúbb lett Magyarországon  a rendőri felügyelet, azóta az asszonyok életében kisebb részt tesz ki a piacozás, és előtérbe került viszont az illegálisan végzett bejárónői munka. A férfiak még mindig tömegesen járnak át, de most már egyre többen váltanak vízumot és munkavállalói engedéllyel dolgoznak (Szék és Budapest között közvetlen buszjárat van – a blogger).

Számomra kiderült, hogy ezek az emberek bőven kaptak hideget-meleget az évek során. Ezek után egyáltalán nem csodálom, hogy a megélhetés szinte minden formáját kipróbálták. A leírásból is kiderül, hogy nagyon dolgos emberekről van szó, még ha munkanélküli is az illető, akkor sem otthon várja a segélyt, hanem kint kapirgál a földeken. Minden tiszteletem az övék! Az illegális munkavégzéssel ugyan nem értek egyet, de még mindig sokkal jobb, mintha lopásra kényszerülnének

Ahogy időm engedi, úgy fogom folyamatosan feldolgozni, és begépelni a füzetben olvasottakat.

Ami kimaradt

Hiába voltam majdnem egy teljes hetet Erdélyben, nem tudtam eljutni néhány helyre, ami érdekelt volna. Ebben nagy szerepet játszik, hogy nagyon lekötött Szék és közvetlen környéke. Kíváncsi lettem volna még a Tordai-hasadékra, illetve Kolozsvárra is, egyel több ok, hogy minél előbb visszatérjek, és pótoljam a hiányosságokat.
Fényképek közül kiválogattam néhányat, feltöltöttem őket ide is, a többit a Facebook-os oldalon (itt) lehet megnézni.

Szék kezdetét jelző székely kapu

Kirakodóvásár

Széki népviselet

Bonchidai tető

Ortodox templom a szamosújvári parkban

Falubéli mulató

Széken töltött napjaimat az jellemezte, hogy minden este felkerestem egy kultúripari műintézményt, minden este egy másikat. A faluban található összes kocsmában ittam pár korsóval.
Személy szerint minden alkalommal helyi sört ittam, mivel Tuborg-ot vagy Heineken-t itthon is lehet kapni. Miután végigkóstoltam mindet, legjobban a Temesvári (Timisoreana) ízlett, ezt követte az Ursus. Ezt a két fajtát mindenhol lehet kapni. Árban jóval olcsóbb, mint bármelyik nálunk kapható "minőségi" sör. Helyszínenként változó az ára, 2,50 - 5 lej (kb 220-400 Ft) között van.
Pálinkát is hasonló árban mérik, de nagyon kell vigyázni, mert megkérdezik, hogy egészet vagy felet kér az ember. Első alkalommal kapásból rávágtam, hogy egészet kérek. Gondoltam én naiv, hogy ez lesz a feles, csak náluk így mondják. Mikor a decit rakták elém, imára kulcsoltam a kezem, hogy csak ezt éljem túl. Természetesen a méreg erős, 52-53 fokos helyi szilvát osztogatják.
Több disco is van, az ott játszott zenék nem nagyon térnek el egymástól. Itt is megtalálható a mulatóstól kezdve napjaink slágerein keresztül néhány román sláger is.
Nem rémisztgetésből írom, de vannak műbalhék is rendesen. Abban a pillanatban, hogy törik egy üveg, a zene leáll, villanyt felkapcsolják, és már megy is a kiabálás, hogy melyik volt. Viszonylag hamar lerendezik egymás közt, lökdösődnek kicsit, majd pár perc múlva egymást ölelgetve folytatják a bulit.
Egyik este pont úgy tört el egy üveg, hogy a teljes tartalma az ölemben landolt. Gondoltam magamban, hogy ezt most végignézem, mivel egy idegent, engem öntöttek le. Kíváncsi voltam ilyen esetben mi a forgatókönyv. Pillanatokkal később már ment is az említett "színjáték". Mikor lecsillapodtak a kedélyek a pultos hölgy hozta a felmosórongyot, de nem fért oda az asztalnak arra a felére ahol voltam. Automatikusan kikaptam a kezéből a rongyot és elkezdtem felmosni. Ekkor fagyott csend lett a helyen, pillanatra mindenki ledermedt, majd rámförmedtek, hogy ne én mossak fel, és már vették is elő a srácot, aki leöntött.
Számtalan ilyen jelenetet láttam már, nem csak itt, bárhol ahol jártam. Tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kell ezektől tartani, ha valakit le akarnak csapni, akkor úgy kezdik a "beszélgetést", és nem lökdösődéssel.
Minden este új emberrel nőtt az ismeretségi köröm, mivel többször láttak már, odajöttek beszélgetni, meghívtak 1-1 italra. Némelyiknek elkértem az elérhetőségét, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot.

Szép volt, jó volt

Elérkezett az utolsó nap. Bevallom nem kicsit fáradtam el. Rengeteg élmény ért az itt töltött napok alatt. Kell még pár nap, hogy leülepedjenek az emlékek. Blogot is úgy írtam, hogy mindig másnap reggel papírra vetettem a gondolatokat, akkor még minden friss, majd később gépeltem be őket, különben minden összefolyt volna.
Naponta elolvastam az előző napi feljegyzéseim, újra átéltem őket, sokat mosolygok magamban, bár közben szomorkodom is, megszerettem itt lenni. Akárhányszor eszembe jutott, hogy ez az utolsó  napom itt, mindig melankólikus hangulat fogott el.
Napközben nem sok minden történt, felmentem a táncházhoz megnéztem újra a kirakodóvásárt és a tábort. A falu napoknak még nem ért vége, a tábor még mindig tele volt. Kulturális programok javában zajlottak, a helyiek táncolni és zenélni tanították a jónépet. Mai nap számított a rendezvény tetőpontjának, látszott, hogy sokat készültek rá, habár kipihent embert egyet sem láttam.
Este sokan beöltöztek népi viseletbe, táncbemutatókat tartottak, majd a rendezvény hagyományai szerint hatalmas tábortüzet raktak. Hajnal 4kor még a tábortűz mellett beszélgettem, majd nem sokkal később elköszöntem mindenkitől, akitől csak tudtam és elindultam aludni. Miközben távolodtam a tábortól a falubeliek még javában mezőségi dalokat énekeltek, amitől zengett az egész környék.

Bonchida

Bánffy-kastély sokkal lepusztultabb állapotban van, mint gondoltam volna. Belépőre nem költöttünk sokat, a gyerekeket ingyen beengedték, a felnőtt jegy volt fejenként 2 lej (nincs 200 Ft).
A kastélyt folyamatosan tatarozzák, emiatt is nem lehetett rendesen körbe nézni, sok része omlásveszély miatt le volt zárva. Gondoltam ez engem nem hat meg, egyik lezárt részre beosontam. Elég hamar észrevettek, szóltak is, hogy gyorsan jöjjek ki onnan.
A kastély területén van egy múzeum, kőből faragott szobrok, díszburkolatok láthatóak. Mindegyik mellett ott a három nyelvű leírás, hogy pontosan mit is látunk. Maga a környezet gondozott, hátul kis tó is van. Az egész kastélyt max 1 óra alatt végig lehet nézni.
Fényképezőmben elég hamar lemerült az elem, szerencsémre ott helyben kaptam kölcsön egy másikat.
Este vendégségben voltunk, hívtak nekünk zenészeket, jól múlattuk az időt. A társaságból csak pár órára szakadtam ki, ismét felmotoroztam a dombtetőre.

Ti magyarok vagytok?!

Egyik ATV defektet kapott, emiatt be kellett menni Szamosújvárra kereket foltozni. Ezt egy percig sem bántam, mivel oda is el akartam menni. Leadtuk a kereket, többiek elindultak bevásárolni, én meg bevetettem magam a város sűrűjébe. Ugyan itt raboskodott Rózsa Sándor, de a szálláshelyét nem volt időm megkeresni.
Az ortodox egyház itt egyáltalán nem tétlen, rengeteg templom van, és még most is sorra építik őket. Bemenni egyikbe sem tudtam, gondosan zárva tartják őket, csak mise alkalmával nyitják meg kapuikat.
Céltalanul sétálgattam, egyszercsak egy parkban találtam magam. Hatalmas fák, szobrok, sportpályák mindenfele. Ahogy haladtam tovább, vízcsobogást hallottam, elkezdtem a hang irányába menni, pár perc múlva a Szamos partján találtam magam. Mint valami határvonal úgy hatott. Azon a partján, ahol álltam ott a város, másik oldalán kilóméterekkel távolabb egy másik település.
Eleinte furcsának találtam, hogy nem hallok magyar szót sehol a városban. Mikor már majdnem "feladtam a keresgélést" magyarok után, akkor láttam meg egy babakocsit toló anyukát, épp magyarul fegyelmezte a másik gyerekét. Odamentem kicsit beszélgetni, ekkor hangzott el a már sokat hallott kérdés: Ti magyarok vagytok?! Ezt utam során mindenki megkérdezte. Valahogy ezután egyből sokkal barátságosabbak, érdeklődőbbek lettek az emberek.
Pár órával később visszatértünk Székre. Felraktuk a motorra a kereket, irány a bonchidai tető. Már majdnem lement a nap, mikor felértünk, ennek ellenére megérte a göröngyös, nehéz utat megtenni. A legtöbb fénykép sötétre sikerült, de egy pillanatig sem sajnálom, hogy vissza kell menni.

Szék

Szék mesébeilltő helyen található. A falu kezdetét egy székely kapu jelzi. Az ott élő kb. 2500 emberből mindeki magyar. Kicsit olyan érzésem van, mintha ki sem léptem volna az országból, az öregeken ugyan érződik a tájszólás, de a fiatalok szépen beszélnek magyarul.
Mindenki nagyon barátságos, ha megálltam egy ház előtt, beinvitáltak. Széken minden háztartás alap felszereltségéhez tartozik a pálinka, amivel előszeretettel kínálgatják az idegeneket. Mivel nem voltam tisztában a helyi szokásokkal, egy húzásra megittam, amit kitöltöttek, ez hiba volt. Amint az üres pohár koppanását meghallották, kérdezés nélkül töltötték is tele. A harmadik-negyedik ház megnézése után már kellően bátornak éreztem magam, hogy meginduljak a környező dombokra. Az elém táruló látványtól (lehet a pálinka is közrejátszott) majdnem hanyatt estem. Ami fényképet csináltam, messze nem adja vissza a látottakat.
Egyenlőre nem tudok fényképeket feltölteni, nem barátkozott meg a fényképezőm a számítógéppel, illetve az idő is sürget, nem szeretnék semmiről sem lemaradni.

Úton, útfélen

(Ugyan a technika adott, magyar billentyűzet nem igazán működik, az ékezeteket hosszas keresgélés után találtam meg) 

Mindennapi életünkből tudjuk, hogy tervezhetünk bármit, úgyis az fog történni, aminek lennie kell. A tervezett reggeli indulás helyett délután 4kor sikerült elindulni. Viszonylag jó időt futottunk, 7 óra körül léptük át a határt Ártándnál. Onnantól belassult az élet. Sajnos már besötétedett, mikor a Királyhágóhoz értünk, ott érdemes lett volna fényképezni.

Miután sikeresen átértünk a kacskaringós utakon, megálltunk enni, illetve kicsit kinyújtóztatni magunk.

Egymást követték a faluk, ami miatt nem tudtunk rendesen haladni, illetve kamionosok nehezítették az utat.

Helyi idő szerint hajnal 2-3 körül értünk Székre.

Gyors kipakolás után elindultunk a táncházba, mivel pont falu napok vannak, és még ilyenkor is van élet. Legnagyobb meglepetésemre még ilyenkor, későn is telt ház volt. Rengeteg néptánc csoport volt jelen, és még mindig ropták a csárdást.

Ami szintén meglepett, hogy veszprémiek is voltak jelen, Dezső barátommal együtt. Volt ám örömködés, évek óta nem találkoztunk, és pont itt futunk össze, távol a lakhelyünktől.

Szállásadóm Rózsi néni képes volt hajnali 5kor még rántottát csinálni nekem, és ezután, frissen vetett ágyban, hulla fáradtan aludtam el.

Előkészületek

Tervek szerint augusztus 16-án éjjel indulok Kolozsvárra, valamikor 17-én hajnali órákban fogok odaérni. Lehetőségeimhez képest igyekszem minél több fényképet csinálni a helyszínekről. Nagyon várom már az utazást, rengeteg a látnivaló. Csináltam útitervet, remélem mindenre lesz elég időm, és nem futtában végignézni Kolozsvárt.
17-én este érkezem majd Székre. Előzetes híresztelések szerint nagyon barátságosak az ottaniak, szinte az egész falu magyar lakta, egyedi népviselettel rendelkeznek, táncházat is működtetnek. Másnapra van betervezve a falu és környékén található természetvédelmi táj megnézése. Szerencsémre lesz aki kalauzol majd, habár úgy lenne az igazi, ha magamtól fedezek fel mindent. :)
Bonchida is várakozással tölt el. A Bánffy-kastély ugyan nincs jó állapotban, de mindenképp szeretném megnézni.